Gondoljunk csak úgy a gondolatainkra, mintha biológiai lények lennének. Ugyanúgy szaporodnak, ugyanúgy el tudnak terjedni, mint a fajok nagy része, csak itt nem a legelőn megy végbe a szaporulat, hanem az emberek fejében. Ha van egy csattanós, blickfangos magvas gondolat, akkor az pillanatok alatt elterjedhet a fejekben. Tehát ebből az következik, hogy a gondolatok is hasonló módon versengenek egymással, mint a biológiai lények, hiszen az emberek fejében korlátos a hely.

Bárcsak lenne egy olyan kutatás, ami megmondja, mely gondolatok lesznek az igazán elterjedtebbek, mondhatni mik a jó gondolatcsomagok receptjei? Legyen-e magvas, legyen-e vicces, vagy egyszerűen csak tanítson valami fontosra? Az örök visszatérő kérdés, hogy mi marad meg? Vannak olyan ötletek, történetek, amik örökre el fognak veszni, vannak amik mindig velünk lesznek. Sarkítva mondhatni, hogy ezek az írásaim sosem lesznek népszerűek, mert nem tömörek, sokfele kalandoznak, bonyolult gondolatokat próbálnak megvizsgálni. Mondhatni nagyobb sikereket érnék el viralitás szempontjából, ha egy majmot rajzolnék le egy fehér lapra, és aláírnám, hogy “vajon van-e élet az orángután?” – s ezt terjeszteném lefotózva.

A helyzet az, hogy örülök, hogy embernek születtem. 2012-ben, július 7-én a cambridge-i Francis Crick Emlékkonferencia különös jelentőséggel bírt, több neves agykutató bizonyítékokkal alátámasztva, is írásba adta azt, hogy azt támasztották alá, miszerint az ember és az állatok közötti gondolkodás során csak fokozati különbség van, minőségi nincs. Vagyis ezt azt jelenti, hogy az állatok is gondolkodnak. Erről később külön akarok még írni, de legyen annyi elég, hogyha veszünk egy kutyát, már látszik rajta az a szociális kapcsolódás, és megannyi gondolat, főképp a kutya gazdája és a kutya közötti értés és kommunikáció is egy ékes bizonyítéka annak, hogy egy állatnak lehetnek önálló gondolatai. Ha a kutya tudja mi a jó, és mi a rossz viselkedés, és ráadásul bír a gondolkodás képességével, különös továbbgondolást lehetne végrehajtani. Hiszen ebből az következne, hogy meg lehet kérdezni azt, hogy az állatoknak van-e lelke? Ez oda vezetne, hogy definiálni kellene a lélek fogalmát. Ugye itt már több táborra szakadna az olvasóközönség, mert van egy tábor, aki nem hisz a lélekben magyarázván, hogy nemcsak a tudomány nem tudja bizonyítani, de az agyunk fizikai változásai arról árulkodnak, hogy a lélek csupán a biokémia és a fizika játéka. Egy hívő azt mondaná igenis van lélek, és jót lehetne vitázni azon, hogy az állatoknak is lehet lelkük, de Isten kizárólag az emberért jött. De nem tisztem igazságot tenni, és ez is az örök viták kútja, de ne nézzünk most a mélyére, hiszen ez is megérdemel egy külön cikket.

Viszont amiért írtam, hogy örülök, hogy embernek születtem, azért íram, mert egy állat örökké a saját gondolatai fogságában marad. Nem tud beszélni, nem tudja kifejezni nyelvvel. Nincs egy olyan absztrakt rendszere, ami lineárisan sorba rakja a betűket, és gondolatcsomagokban másokkal megosztja gondolatait. Mondhatni egy állat saját gondolatai rabságában él. Az ember a szavakkal elméje fogságából ki tud szakadni, és meg tudja osztani gondolatait másokkal. Jobb esetben a közösség ajkára veszi, átgondolja, és úgy adja tovább szűrten. De most, hogy mi tudunk beszélni és írni, gondolataink elszabadultak, és fejlődnek, versengenek és terjednek, mint a biológiai lények.

Az emberi beszéd Horányi Özséb szerint a participációs elmélet alapján azért jött létre, hogy nyelvünkkel segítsük egymást. Egy kisbaba életbenmaradásához nélkülözhetetlen volt elmesélni Neki az ehető növényeket, mesélni Neki a tigrisről, mit kell csinálni, ha baj van, vagyha a modern időket nézzük nyelvünk nagy segítségre van minden pillanatban. Egy gyereknek el kell magyarázni szóban, hogy meleg a sütő, nem érdemes hozzányúlni. Nyelvi elemek nélkül ez nem volna lehetséges egykönnyen.

Viszont arra hívlak Téged is kedves olvasó, hogy használjuk ezen nyelvi lehetőségeinket jól. Úgy értem a nyelvnek, illetve a nyelven keresztül a gondolatainknak hatalmuk van. Gondoljunk csak bele, ha a gyermekeinket úgy neveljük, hogy kisfiam, Te igaz Magyar ember vagy! A Hazád a mindened, Itt élned és Halnod kell! A Magyarok a világ leszívósabb népe, mi vagyunk a kiválasztottak! Akkor kialakul a gyermekben egy hazafias érzet, egy jó állapot, de biztos, hogy jó ez? Később könnyen aktivizálható ez a magyarságtudat, odáig is fajulhat, hogy kialakul az idegenyűlölet, ami minden háború egyik oka, hogy “ők nem mi vagyunk”. A fenti gondolat nemes, de veszélyes lehet. Gondoljunk csak bele, ha a fetni mellett páthuzamosan az alábbiakat is egyensúlyban hallja egész gyermekkorában: Az emberiség egy faj, minden embert fajtársadnak tudsz tekinteni. Mi emberek összetartozunk, minden ember a barátunk. Minden ember egyedi és máshogy gondolkodik, ettől színes és izgalmas az életünk. Fontos tudnunk a történelmünket, meg azt, hogy honnan szárzmazunk, de akár csak a DNS alapján, akárcsak a genetikai tényezők alapján, bárhonnan is nézzük, mi emberek mind testvérek vagyunk. Jól hangzik?