Egyszer mindennek vége lesz.

Nehezen látjuk be azt, hogy egyszer mindennek vége szakad. Ha mi nem leszünk a földön, gyermekeinben élünk tovább. Ha nincsenek gyermekeink, eszménk és gondolatunk él tovább másban. De mi értelme ennek az egésznek, ha egyszer elmúlik minden?

A végtelen majom elmélet azt mondja, hogy ezen a világon bármi megtörténhet, ha végtelen időnk van rá. Röviden szólva, ha egy majom elé teszünk egy billentyűzetet, és hagyjuk, hogy elkezdje kalapálni azt, akkor bizonyos szöveget fog leírni. Ha végtelen mennyiségű időt adunk neki, akkor egy idő után le tudja majd gépelni mondjuk Az öreg halász és a tenger könyvet betűről betűre. (The Old Man and the Sea – Ernest Hemingway) Vagy egy fokkal egyszerűbbet, mondjuk a Coca Cola pontos receptjét. A helyzet azonban meghökkentően ijesztő. Mert ahogy Csernus Imre mondaná: “Csak egy életünk van.” Azaz nincs végtelen időnk. Egy emberéletünk van kihozni mindenből a maximumot, és kihozni a legjobbat, vagy pedig eltézkozolni a legdrágább kincsünket, az időnket.

Az idő relativitása

Az életben az impulzusokat, akár csak a fizikai mennyiségeket, kvantáltan kapjuk. Kis csomagokban érkeznek hozzánk a kihívások, a választási lehetőségek. A Google ezeket mikromomentumnak hívja, ebből tevődik össze az életünk. Minden egyes pillanat múlandó és megismételhetetlen, éppen ezért nagyon értékes. Ezt kevesen veszik csak észre. Bár azt hisszük, hogy van időnk, valójában mindig csak egy kvantumnyi cselekvési aktust tudunk végezni, nem tudjuk bejárni az összes lehetséges döntési útvonalat. Emiatt a rossz döntéseinket nem tudjuk visszafordítani. Ha egy üvegpohár leesik az asztalról és szilánkokra törik, akkor nincs olyan alternatíva, hogy a szilánkok egyszer csak összeállnak és újra ott lesz a tökéletes pohár az asztalon. Az idő kizárólag egy irányban haladhat, mégpedig előre. Ezért sem találkozhatunk időutazókkal, maximum olyanokkal, akik kicsikét előrementek az időben. Érdemes meglesni a repülőre feltett atomóra kísérletet.

Élményeinkre fordított energiáink korlátosak. Vagyis egy nyaralás emlékét sokáig meg akarjuk őrizni, mert nem nyaralhatunk egész évben. Az élmény hamar elmúlik, és nem marad más, mint az emlék. De emlékeink megmaradnak örökké? Kiben élnek tovább? Megérkezünk Shakespeare alapgondolatához, hogy az élet egy nagy színház, és lehetőségünk van a színdarabhoz hozzátenni egy sort.

Nagy vágyunk nyomot hagyni a világban. Múló életünket egy örökké meglévő tárggyal vagy gondolattal olyan jó volna fenntartani. Az ókori egyiptomiak azt gondolták, hogy a halhatatlanság kulcsa az, hogy az emberek mindig emlékeznek majd rájuk. Az egyik legjelentéktelebb uralkodó ezt sikeresen elérte, mert a kiáradt Nílus köveket és iszapokat vitt jelentéktelenül kicsi sírjának bejárata felé, így a sírrablók nem tudták merre keressék. Nem mellesleg utódai kitörölték a nevét az uralkodók listájáról. Már megint Tutankhamunról van szó… De gondoljunk bele, már óvodás korban vannak saját jelölt tárgyaink. Kerünket körbekerítjük, tulajdonunkat számon tartjuk, nosztalgikusan gondolunk arra, hamajd nem leszünk, ükunokáink a mi kis könyveinkből olvasnak majd, a mi kertünk fája alatt fognak almát enni, és a mi intő tanácsainkat viszik tovább gyermekeink, a mi elképzelt világnézetünkkel. Ahogy írom a sorokat nyilván kedves Olvasó, el is mosolyodtál, mert Te is tudod, hogy ez nem, így van. Szomorú a valóság.

Hogy mi marad meg? Semmi. Semmi az ég világon.

A világot és az életet a dinamikus változás jellemzi. Még az olyan Euklideszi geometria tételek is megkérdőjelezhetőek, mint például az, amit minden kisiskolás tud a háromszögek belső szögeinek az összegéről:

α+β+δ=180°

A modern fizikában lehetőség volt elvégezni ezt a kísérletet rettentő messze lévő pontokon, s mint kiderült a tér, amiben élünk, nem tökéletesen sík, hanem nagyon parányit görbült, így a háromszög szögeinek összege nem 180 fokos. De meddig él ez a gondolat? Vagy gondoljunk csak ezekre a sorokra amit most írok. Ezek a gondolatok is addig élnek itt, amíg fizetem a domaint, s ha már nem leszek, lekapcsolják, és vége. De korántsem vagyok ilyen pesszimista. Egyszerűen csak sosem érdekelt az, hogy mi lesz a halálom után, sokkal inkább migndig arra voltam kíváncsi és az hajt most is minden pillanatomban, hogy mi lesz a halálom előtt. Eszméletlen jó így élni :).